"Változó egyéniséged alatt megtalálod a változatlan létezést.” Weöres Sándor

A év évközi 29. vasárnap

Szombathely – Kálvária 2014. október 19.

„Adjátok meg az Istennek, ami az Istené, és a császárnak, ami a császáré” – mondta Jézus szellemesen és találóan a neki csapdát állítóknak. A kérdezők agyában valahogy így állt össze a kép, Istennek jár az imádás, az áldozat stb.. a császárnak meg az adó. Mindez a templomban történt, ahova a császár képét bevinni istenkáromlásnak számított, mert a római császároknak megjárt az adoráció, azaz az imádás, mint bármelyik római istenségnek. Annyira a Jézusnak állítandó csapdára

összpontosították a figyelmüket, hogy elfeledkeztek egy, nem is lényegtelen apróságról, miszerint a császár képét bevinni a templomba istenkáromlásnak minősült.„Adjátok meg az Istennek, ami az Istené!” felszólítás után indokolt a kérdés, de mit kell megadni az Istennek? Mi az, ami az Istené.

A helyes válasz megtalálása nem is egyszerű, mert nem a felszínen, hanem a mélyben kell keresni. József Attila is megérezte ezt-  mert a költők mélyebbre és messzebbre látnak -  amikor a Dunánál c. versében így fogalmazott: „fecseg a felszín, és hallgat a mély”.

A kérdés, amire keresem a választ, mit kell megadni az Istennek? A kérdés jogos, mert már abban időben is kialakult mennyiségi a szemléletet, amit a Jézus által idézett farizeus imája érzékeltet: „Hetenként kétszer böjtölök, tizedet adok mindenből, amim van.”[1] Ez a jó ember nem dicséretet kapott ezért Jézustól, hanem tömény elmarasztalást: nem ment haza megigazultan. Úgy tűnik, hogy Isten nem értékelte sem akkor, és nem értékeli ma sem a vallásosnak minősülő tettek lajstromszerű felsorolását.

Mit kell megadni az Istennek? Mit vár el tőlünk?

Ha a kérdésre átgondoltan akarjuk megadni a választ, akkor tisztáznunk kell alaphelyzetünket a létezés világában, ill. azt, ami ebből következik.

A világ, nem létezik szükségszerűen. Én sem azért létezek, mert léteznem kell, hanem azért, mert valaki jóságában akarta, hogy legyek. Ajándékba adta ideiglenes lakótérül az élet kibontakozására alkalmas bolygót, a földet, amit elhelyezett, Ő tudja miért, a számunkra határtalan, egyelőre megismerhetetlen és bejárhatatlan univerzumban, a lehető legjobb helyre. Mert, ha a föld tengelyének csak néhány fokkal lenne más a dőlésszöge, ha a föld egy kicsit is közelebb, vagy távolabb lenne a naptól, az az élet végleges pusztulásával járna.

Mi emberek teremtett, személyes, gondolkodó és alkotó lényeg vagyunk. Ennek okán a teremtőhöz való viszonyunk is más, mint a többi létezőé. Képesek vagyunk arra, hogy megértsük a másik embert, akár a szavait, az érzéseit, a gondolatait is. De a Teremtő jóvoltából még inkább képesek vagyunk arra, hogy „vegyük” az ő üzeneteit. Ebben az üzenetben egyrészt fontos információkat kaptunk őróla, másrészt eligazításokat arra arra vonatkozóan, hogy képesek legyünk teljes értékű életet élni.

Eme alaphelyzetből kiindulva, kutatva, vizsgálva a természetfeletti világból jövő információkat formálódhat ki bennünk válasz a felszólításra, „adjátok meg az Istennek, ami az Istené”.

Azt már tudjuk, hogy az érdemek lajstromáról szó sem lehet. Ez a felszín, de mi van a mélyben? Ha csak a felszínen maradunk, valahol ott rekedtünk meg, mint Ady Endre:

„Lámpás volt reszkető kezemben

És rongyolt lelkemben a Hit”

Ha nem úgy látom a dolgokat, amint vannak, marad a „rongyolt lelkem”. Érdemes néha eltűnődni azon, hogy mennyi rongyolt lelkű ember szaladgál ma a világban. Ezek azok, akik valamikor rosszul döntöttek, mert soha sem értették emberi helyzetük lényegét. A lelkük pedig csak rongyolódott megállás nélkül. Téveszmékkel, ideológákkal, propagandával, alkohollal, kábító szerrel, és ki tudja még mivel megrekedtek az emberi horizonton. Oda jutottak, hogy már nem tudnak felfelé tekinteni, nem találják a kiutat, mert bent rekedtek az élet sötét alagútjában.

Talán azért, mert senki sem segített nekik azzal, hogy felfedezzék, hogy az ember több irányú lény. Együtt van benne a testnek, az érzelmeknek, a szellemnek, a léleknek az iránya. A test irányát, igényeit még csak - csak kielégítik, a szellem éhségét már kevesebben csillapítják, a lélek kapcsolatteremtő igénye pedig fel sem ébredt.

Gárdonyi Gézának van egy figyelemre méltó hasonlata a mindenségről. Azt írta, hogy a mindenség olyan, mint a titkos-írású levél. Aki nem ismeri a kulcsát, azt mondja:- Micsoda betűzavar! Micsoda értelmetlenség! A mindenség titkos írásának ez a szó a kulcsa:- Isten.

Érdekes, hogy nem találtak még olyan őskori ember leletét, amelyik, bár primitív módon, de ne jelezte volna,hogy mióta létezünk, valamilyen módon az ember mindig felfelé tekintett. Az áldozat bemutatására, a halálon túli létben való hitre egyértelmű jelek mutattak minden leletben.

„Adjátok meg az Istennek, ami az Istené!”

Az már világos, hogy nem az érdemek lajstromáról van szó. Az érdemeket nem lehet úgy leszámolni az Isten elé, mint ahogy leszámolták az adót a császár elé. Itt másról van szó. Arról, ami a mélyben van. A lelkületről, a gondolkodásmódról, amiből forrásozik minden, amit teszünk vagy mondunk.

Valahogy úgy, ahogyan Weöres Sándor Teljesség felé c. kötetében olvastam

Szórd szét kincseid -- a gazdagság legyél te magad.

Nyűdd szét díszeid -- a szépség legyél te magad.

Feledd el mulatságaid -- a vígság legyél te magad.

Égesd el könyveid -- a bölcsesség legyél te magad.

Pazarold el izmaid -- az erő legyél te magad.

Űzd el szánalmaid -- a jóság legyél te magad.

Dúld fel hiedelmeid -- a hit legyél te magad.

Törd át gátjaid -- a világ legyél te magad.

Vedd egybe életed-halálod -- a teljesség legyél te magad.[2]

Ez a teljesség, csak úgy lehetséges, ha benne élek a végtelenben. Nem az ember, hanem az Isten végtelenében. Erre maga Jézus adott bíztatást: "legyetek tökéletesek, ahogy a mennyei Atyátok tökéletes!", tovább fejlesztve az ősi írást: "Legyetek szentek, mert én szent vagyok!"[3]

Hitünknek, hívő életünknek nem az a fokmérője, hogy hány szentmisén vettünk részt, hányszor áldoztunk, hány jót tettünk, hanem, hogy közeledtünk-e életfelfogásban a Mennyei Atya életfelfogásához, döntéseinkben a Mennyei Atya döntés stílusához, irgalmasságban, a Mennyei Atya irgalmasság gyakorlatához, stb.

Talán sokak előtt ismert Nick Vujicsics neve. A kéz és láb nélkül született ember, aki járja a világot és mindenütt tanúságot tesz arról, hogy ő „egy boldog ember”. Magam hallottam, így mondta. Boldogságának és emberi kiteljesedésének forrása az emberi akarás mögött maga a szerető Isten.

Tőle idézek. „Isten karja sosem túl rövid. Bárkihez képes elérni. Meríts erőt ebből! Merj próbát tenni, és merj olyan magasra emelkedni, ahová képzeleted röpít. Számíthatsz a kihívásokra, az akadályokra, de fogadd úgy ezeket, mint "jellemépítő tapasztalatokat". Tanulj belőlük, emelkedj föléjük.”

Amíg Nick Wujicsics a magasba emelkedésre szólít, addig Weöres Sándor a mélység felé biztat:

„Szállj le önmagad mélyére, mint egy kútba; s ahogy a határolt kút

mélyén megtalálod a határtalan talajvizet: változó egyéniséged alatt

megtalálod a változatlan létezést.”[4]

Ezt már én teszem hozzá, hogy akkor helyben vagy, az Istennél. Megtaláltad, ami az Istené, és képes vagy arra, hogy ezt neki megadd.

okéatya
Szentbeszéd meghallgatása

---

[1] Lk 18,12

[2] Tíz lépcső

[3] 3.Móz 11,45

[4] A teljesség felé c. kötetből az Alapréteg