„A mi fejünk a mennyben van, a tagok még a földön.” Szent Ágoston

A ÉV ADVENT 1. VASÁRNAPJA

Szombathely – Kálvária 2013.11.30, 12.01.

A 12. század ferences szerzetesét, Celanoi Tamást is versírásra késztette az utolsó ítéletről szóló jövendölés. Versében látja a világ végét, mint a harag napját.

Ama nap a harag napja,
e világot lángba dobja:
Dávid és Szibilla mondja.

Mily irtózat fog az lenni,
ha a Bíró el fog jönni
minden hívet számbavenni.

Harsonának szörnyü hangja
hull a millió sirhantra
kit-kit a Trón elé hajtva.

A Szentírás könyvei is, mint minden írásmű, saját korának irodalmi műfajok szabályai szerint íródtak. A világvégéről szóló szentírási részek irodalmi műfaji megnevezése: apokaliptikus műfaj. Sokak tudatában az apokalipszis jelenti a világ végét és az előtte bekövetkező szörnyűségeket. Erősítette ezt az érzést számos hátborzongató könyv és film is, amelynek témája a világ vége volt. Persze úgy, ahogyan a szerző vagy a rendező elképzelte. Csak hogy Istennél másképpen működnek a dolgok.

Az egyházi év végén több alkalommal, így advent első vasárnapján egyházunk olvastatja a végső dolgokra vonatkozó ószövetségi és újszövetségi jövendöléseket.

Apokalipszis görög szó, jelentése: fellebbenteni a jövő fátylát. Világ végére vonatkozó mindenféle szörnyűségek bekövetkezését olvasva, pusztulás, a megsemmisülés réme jelenik meg szemeink előtt. Ezzel szemben a végső dolgoknak a lényege Jézus eljövetele, az új ég és az új föld születése. Borsózik az ember háta, amikor a világegyetem végpusztulásáról olvas a szentírásban. Kitetszik ez a mai evangéliumból is, ahol Jézus még a vízözönnel is összefüggésbe hozza „úgy lesz, mint Noé napjaiban”. Noé napjaiban pedig a pusztulás volt az úr.

Jézus szavait sokan félre értelmezik. Jó világosan tudni, hogy amikor Jézus tanít, abban mindig a Mennyei Atya emberek és világ iránti szeretete tükröződik. Jézus sem áltatni, sem ijesztgetni nem akar. A kérdés az, hogy „mi jön át”? Mit hallunk ki belőle?

Noé igaznak találtatott, megmenekült. Egyiket felveszik, a másikat ott hagyják… Egyik igaznak találtatik, a másik nem… Szétválogatás lesz. Ez sem új. Jézus már beszélt róla, a búzáról és a konkolyról szóló példabeszédben. „Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!”[1]

A végső dolgokról szóló jövendölések lényeges eleme, hogy „eljön az Emberfia”. De ki is az Emberfia? Miért nevezi magát Jézus az Emberfiának?

Máté evangéliumában Jézus 30 alkalommal nevezi magát Emberfiának. Az Ószövetségben, a Krisztus előtt 2. században keletkezett Dániel könyvében szerepel először az Emberfia fogalom, mégpedig Dániel látomásában.

„Láttam az éjjeli látomásban, hogy íme, az ég felhőin valaki közeledik. Olyan volt, mint az Emberfia. Amikor az Ősöreghez ért, színe elé vezették. Hatalmat, méltóságot és királyságot adott neki. Minden népnek, nemzetnek és nyelvnek neki kellett szolgálnia. Hatalma örök hatalom volt, amely nem enyészik el soha, és királysága nem megy veszendőbe”.[2]

A biblia nyelvezetében az emberfia a mindenség, az univerzum örök és megszentel királya. Csakhogy Dániel könyvében az Emberfia nem egy személyt, hanem egy népet jelöl. „a Fölséges szentjeinek népe nyeri el a királyságot, a hatalmat és a legnagyobb országot az egész ég alatt. Az ő országa örökkévaló ország lesz, neki szolgál, és neki engedelmeskedik minden uralkodó.” ^28[3]

Később ezt olvassuk ugyanitt:

„a Fölséges szentjei nyerik el a királyságot, és az országot örökké birtokolni fogják, örökkön-örökké”.[4] Amikor Jézus önmagát az Emberfának mondja, a megváltó szerepében szól, aki az egész emberiség sorsát magára véve azonosult vele.

Ugyanezt a misztériumot Pál apostol másképpen értelmezi. A megkereszteltek közösségéről azt írta „Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai”[5] Jézust pedig a titokzatos test fejének mondta, amelynek mindannyian tagjai vagyunk. A fej és a test szervesen összetartoznak Szent Ágoston ezt így fogalmazza meg: „A mi fejünk a mennyben van, a tagok még a földön.”

Jézus már eljött, de a teljes Krisztus, az ő titokzatos teste folyamatosan születik és bontakozik ki a világ végéig, átélve a vajúdás minden gyötrelmét. „Maga a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását.[6]

írta Pál apostol. Az advent már a teremtéstől elkezdődött, hogy Jézusban teljesedjék ki ez a teremtett világ. Amikor Jézus virrasztásra szólít fel, talán valami ilyesmit akar mondani: virrasszunk, azaz építsük tovább Isten nagy tervének reánk vonatkozó részét. Ugyanakkor szenteljük meg az életünket, hogy közre működjünk annak a kiteljesedésében.
A jeruzsálemi templom összeomlott, amely az Isten jelenlétének a jele volt.

Jeruzsálem zarándoklatom alkalmával eljutottam a siratófalhoz is. Mögötte mi lehet, kérdeztem az idegenvezetőt? Isten jelenlétének emlékét őrzi e hely, oda ember be nem léphet, válaszolta. Az ószövetségi templomra teljesítette a küldetését. Talán ezért is engedte meg a Gondviselés, hogy földi házát lerombolják.

A Szentírásból egyértelműen kitűnik, hogy Isten másképpen akar jelen lenni a világban, mint a kőből épített templom lakója. Mégpedig Jézus Krisztus, és az ő titokzatos teste, az egyháza által. Ebben az értelemben az egyház az Emberfia. A „fölséges szentjei” ahogy Dániel próféta könyvében olvastuk. Az Emberfia tehát nem személyt, hanem Krisztus titokzatos testének élő közössége.

Benne bontakozik ki a világ, és éri a teljességet. Pierre Teilhard de Chardin jezsuita paleontológus tudós tette ismertté a tudományos gondolkodásban a „fejlődő teremtés” kifejezést a népszerűvé, megfordítva Henri Bergson filozófus „Teremtő fejlődés” (Evolution créatrice) könyvcímét.

Ebben az értelemben egy gigászi, természetes és természetfeletti fejlődés élő elemei vagyunk. Feladatunk, hogy ki-ki hozzá adja azt, amit csak ő tud hozzáadni. Ez pedig mérhetetlen felelősséggel jár. Ettől kezdve az ember bontakozik ki Krisztusban, és Krisztus bontakozik ki benne. A kérdés csak az, hogy amikor elérkezik a beteljesedés, amikor Krisztus mindent átad az Atyának hol lesz a helyem? Talán nem botránkoztatok meg senkit, ha azt mondom, hogy nekünk nem a mennyországba kell készülnünk, hanem itt kell építenünk az Isten országát, a szeretet civilizációját, amely, ahogyan a folyó beletorkollik a tengerbe, úgy a Krisztusban kibontakozó emberlét is beletorkollik a mennyországba. Ebben a látásmódban a mennyország már itt elkezdődik.

Teilhard des Chardin imájával fejezem be gondolataimat.

„Istenem, add, hogy ha eljön majd órám, Téged lássalak meg minden idegen vagy ellenséges erő alatt, amely mintha elpusztítani akarna, vagy helyembe lépne. Amikor testemen (és még inkább szellememen) jelentkezik majd a kopás a kor miatt. Amikor kívülről rám ömlik, vagy belülről bennem megszületik a baj, amely lebont vagy elvisz. Abban a fájdalmas percben, amikor hirtelen ráébredek, hogy beteg vagyok, vagy hogy öreg lettem. Főleg abban az utolsó pillanatban, amikor érezni fogom, hogy énem kicsúszik ellenőrzésem alól, s teljesen tehetetlenül fekszem az engem valamikor kialakító ismeretlen nagy erők kezében.

Mindezekben a sötét órákban add nekem, Istenem, azt a megértést, hogy fájdalmaim mélyén Te bogozd szét létem rostjait, hogy lényem velejébe hatolj és vigyél engem önmagadba. Igen, minél mélyebben és gyógyíthatatlanul vert testemben gyökeret a baj, annál inkább Téged fogadlak be. Minél szédítőbb örvényként, vagy minél sötétebb alagútként nyílik meg előttem a jövő, annál inkább bízhatok abban, hogy Benned veszítem el magamat és beléd szédülök, ha szavadra beléd vetem magam, s így, Jézus, Testedbe forrok."[7]

okéatya

---

[1] Mt 13,30

[2] Dán 7,13

[3] Dan 7,27-28

[4] Dan 7,18

[5] 1 Kor 12,27

[6] Rom 8,9

[7] http://sasgondolat.blogspot.hu/2012/08/napi-idezet-teilhard.html