C ÉV ÉVKÖZI 30. VASÁRNAP
Szombathely – Kálvária
2013. 10.27.
Nézd
a búzakalászt, büszkén emelődik az égnek,
Míg
üres: és ha megért, földre konyítja fejét.
Kérkedik
éretlen kincsével az iskolagyermek,
Míg
a teljes eszű bölcs megalázza magát.[1]
,Két ember ment föl a templomba imádkozni, az
egyik farizeus volt, a másik vámos…”Jézus a megállapításával „ez (mármint a vámos), megigazultabban ment haza, mint amaz” (mármint
a farizeus) nyilván nem a magukat
farizeusoknak mondókat akarta elmarasztalni, a vámosokat pedig „megdicsőíteni”.
Csupán két tipikusan különböző emberi magatartást minősít.
Vámos és
adószedő… Az akkori idők lenézett és megvetett társadalmi rétege. A megszálló
hatalom kiszolgálója. Ma talán úgy mondanánk, a kollaboráns. A római hatóság
pontosan megszabta az adó összegét egy-egy településen. A vámos azt egy
összegben kifizette. A rómaiakat már nem érdekelte, hogy mennyi pénzt szed be
a lakósságtól. A korabeli rossz nyelvek szerint "több mint bőségesen”. Bűneinek felsorolása helyett sommázva csak
ennyit mond: ,,Istenem! Légy irgalmas
nekem, bűnösnek!
A
farizeusnak mindennél fontosabb a jó híre. A hűsége a törvényhez. Ezért a
melldöngető felsorolás. ,,Istenem! Hálát
adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és
házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok
mindenből.” Biztosan így is volt, ebben nem kételkedhet senki. Csakhogy ez
nem imádság volt, hanem öntetszelgés. Neki nincs szüksége semmire, neki mindene
megvan. Gyönyörködik saját magában.
Pedig
tudhatná, hiszen ismeri az Írást, Isten nem méricskél. Szeretete ingyenes, nem
lehet kiérdemelni. Nem azért szereti az embert, mert ezt azt megteszi.
Képzeljük
el, hogy ott áll egy újságíró a templom kapujában, kezében a mikrofonnal és
kérdez. Tisztelt vámos és adószedő Úr, várt ön valamit az Istentől, amiért ide
jött? A válasz IGEN.
Az újságíró tovább firtatja: na és megkapta? Igen, sőt még annál is többet,
hangzott a válasz.
És ön,
farizeus úr? Én nem kaptam semmit. Egy kis csend után még hozzá teszi, igaz nem
is vártam semmit.
A történet
csattanójaként azt várnánk, hogy vagy a beszédmódjukat, vagy a vallási
viselkedési módjukat erősítse meg, vagy marasztalja el Jézus. A történet végén,
a bűnös vámos magasztosul fel, mert ő az alázatos, a gőgös farizeus imája pedig
hatástalan marad, mert nem az Istennek szól, hanem a kívülállóknak.
Két emberi
magatartást helyez Jézus egymással szembe, az alázatost és a gőgöst.
Néhány
gondolat az alázatról.
Az
újszövetségben mintegy 300-szor fordul elő az alázat szó és mindig pozitív
értelemben.
Az
alázatosság egyrészt erény, másrészt magatartási forma. Erény, amelyet nem
lehet pénzen megvásárolni. Kemény, szinte élethossziglani munkával kell
kikalapálni. Kitartó gyakorlattal kialakított magatartási forma.
Az alázat az
az erény, amely képessé tesz arra, hogy az ember igazságának, teremtett
voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen.
Jó tudni,
hogy az alázat „a hívő ember számára nem
csupán egy az erények között, hanem alapmagatartás az Istennel és az
embertársakkal való kapcsolatában.”[2]
Pilinszky
Jánosnál[3] olvastam az alázatról:
„Az alázat az igazi tudás és az igaz
megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi
erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatán
elmélyül "megfeledkezik önmagáról". A hiúság, az önzés, az érdek nem
csak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott
meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan alkotás legyen.”[4]
Márai
Sándor[5] írta az alázatról:
„Van egyfajta alázat, mely fegyver
is, van egyfajta meghajlás, melyre csak meghajlással lehet válaszolni. Nem
mondom, hogy dobd el a kardot. De ne hadonássz vele. Tartsd szerényen, mint a
középkor embere, aki tudta, hogy a karddal nemcsak marhát és házat, hanem hitet
és eszmét is lehet védeni. Erős akarsz lenni? Maradj nyugodt, figyelmes és
alázatos.”[6]
Egy
történetet mondok el befejezésül, amely egy lélektani igazságot fogalmaz meg.
Volt
egyszer egy öregember, aki valahol, egy város kapujában üldögélt.
Egy napon,
odament hozzá egy messziről jött vándor és megkérdezte tőle:
- Soha nem
jártam még itt. Milyenek e város lakói?
Az öreg,
egy kérdéssel válaszolt neki:
- Milyenek
voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?
- Önzők és
rosszak. Ezért örülök, hogy eljöttem onnan.
- Pontosan
ilyenek e városnak a lakói is - válaszolt az öreg.
Nem sokkal
később, egy másik vándor közeledett és ugyanazt kérdezte:
- Most
érkeztem erre a vidékre. Milyenek e városnak a lakói?
Emberünk,
ugyanazzal a kérdéssel válaszolt neki:
- Milyenek
voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?
- Jók
voltak és együtt érzőek, vendégfogadók és becsületesek. Nagyon sok barátom volt
köztük és nehezemre esett elhagyni őket.
- Ilyenek
ennek a városnak is a lakói, - válaszolt neki az öreg.
Egy
kereskedő, aki éppen inni vitte a tevéit, meghallotta ezt a párbeszédet és
miközben a második fiatalember távolodott, odafordulva az öreghez, vádló hangon
így szólt hozzá:
- Hogy
adhatsz két teljesen különböző választ, két személynek a hozzád intézett
ugyanolyan kérdésére?
Az öreg így
válaszolt:
- Fiam,
mindenki a szívében hordja a saját világát. Az embereket olyannak látod, amilyen te vagy. Ha te gőgös vagy,
akkor mindenkit olyannak látsz, akik lenézi a másikat. Ha te gonosz vagy és rosszindulatú,
mindenkit gonosznak és rosszindulatúnak látsz. Ha te becsületes vagy, másokat
is becsületesnek látsz. Ha te együtt érző vagy, másokat is együtt érzőnek
látsz. Ha te alázatos vagy észreveszed mások értékeit.
okéatya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése