„Én hívogató hang vagyok csak itt”

C ÉV ADVENT 2. VASÁRNAPJA

Szombathely – Kálvária 2015.12. 06.

A mai ember szereti a tömeget. Élettere, ahol sokan élnek. Talán azért is, mert inkább ott van munkalehetőség. De vannak olyanok is, akik megcsömörlöttek a városi élettől és inkább vidéket választották. A falut, a tanyát… Istennek más logikája van az. Nem ott kezdi el az üdvösség munkáját, ahol sokan élnek, hanem ott, ahol még a legalapvetőbb életfeltételek sincsenek biztosítva. A pusztában.

Nekünk, magyaroknak, nincs igazán puszta fogalmunk. Van ugyan Hortobágyunk, de az nem hasonlítható azokhoz a sivatagokhoz, amiket Palesztinában pusztának neveztek. A mi magyar pusztánkat, a rónánkat csak az irodalom őrizte meg számunkra. Ahogyan Petőfi Sándor a téli pusztáról írta, „Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!”[1]

Hallottuk, hogy a pusztában „egy hang kiált”. A pusztában kiáltó szó, mai gondolkodásunk szerint a nulla hatásfokkal elhangzó beszéd. Nem egyszer fogalmazunk úgy, amit x, y, vagy akárki más mondott, csak afféle pusztába kiáltás, ami a köznyelvben annyit jelent, hogy azt senki sem hall meg.

A „pusztában kiáltó hang” nem véletlenül kiállt ott ahol kiállt. Manapság többnyire ott történnek az események, ahol várható, hogy sokan összegyűlnek. Tudják ezt a hírközlő eszközök riporterei. Pusztában az elmúlt időben szinte csak a Dakar rally számított hírnek.

Más a jelentése a pusztának a bibliában. Az első században a puszta szerzetesi közösségek székhelye is volt.[2] A Bibliában a «puszta» fogalom az egyiptomi,[3] , a babiloni,[4] és így a messiási[5] szabadulásnak is színtere volt. A prófétaság Mózestől kezdődően[6] Illésen keresztül[7] egészen Szent Pálig[8] a pusztában virágzott ki vagy edződött meg. Talán azért, mert e magányos, szegényes és kopár helyeken nincs, ami elvonja az ember figyelmét, ezért könnyebben találkozhat Istennel, és tisztábban felfoghatja hangját.[9] 

A puszta választása Isten részéről, talán az uralkodó osztály politikájának, a római hatalomhoz való hűségnek a visszautasítását is jelentette. Isten nem az emberi bűnök által megfertőzött helyről indítja útjára az üdvösség történetének utolsó fejezetét, hanem a szélfutta, napégette pusztából, ahol a „a szél ott fúj, ahol akar” és „úgy fúj, ahogyan akar”. Ezt a Szentlélekről mondta Jézus, akinek embert és történelmet átalakító erejét csak később lehetett megtapasztalni.

A „pusztában kiáltó hang” az Istené. Mintha a semmiből jönne. Meglepő módon ennek a szónak „léleknyitó ereje volt”. Nemcsak akkor hallották meg sokan, hanem immár évezredek mélységből dübörög föl elementáris erővel.

Ezt a „léleknyitó erejű szót” Lukács evangélista világtörténelmi távlatokba helyezi. Leírja, hogy ki volt akkor a mérhetetlen római birodalom ura, ki volt a helytartó, a negyedes fejedelem, kik voltak, a római világbirodalomhoz képest parányi népnek a főpapjai. Mintha egy világméretű széles tölcsér szűkülne, szűkülne egy parányi országra, Palesztinára.

Ha ma fogalmazná meg Lukács, valami ilyesmi kerülne ki a tollából, ki volt az USA, Oroszország és Kína, az európai Unió első embere, ki volt Magyarország miniszterelnöke, ki volt a magyar katolikus egyház bíborosa…

Az evangélista nem véletlenül fogalmazott így. Hangsúlyozni kívánta, hogy Jézus Krisztus földi élete és működése a világtörténelem szerves része, sőt középpontja. Az emberiség történelmének O pontja, hiszen az időszámítást is Krisztus előttre és Krisztus utánra keltezzük. Krisztus személyét nem lehet kitörölni a történelemből.

A földkerekség akkori urainak „egybehívása” az evangélium elején talán a rájuk váró szembesítés és az uralmukat fenyegető veszély jelzésére is szolgált. Jön egy hatalmasabb erő, amely belerakja a történelem süllyesztőjébe mindazokat, akik erőseknek, hatalmasoknak és gazdagnak érezték magukat. Ma már csak a földből kiásott romok és a történelemkönyvek megsárgult lapjai emlékeztetnek rájuk.

Az evangélium nem a római vagy a zsidó történelemnek egy lapja, hanem az örömhír meghirdetése zsidóknak és pogányoknak. Lukács, a pogányok evangélistája, aki nem szalasztja el az alkalmat, hogy jelezze az evangélium és a népek történelmének kapcsolódási pontjait.

Lukács nevesíti a pusztában kiáltó hang gazdáját, aki nem a magáét mondta. Ő volt Isten ember hangja. Azt hirdette, hogy a hit erejében üdvözülnek az emberek, és nem a hatalom vagy a bölcsesség fitogtatása által. Nem mondott hosszú beszédeket, nem tartott katekéziseket, nem prédikált, nem bocsátkozott hosszú teológiai fejtegetésekbe, hanem amit mondott az üzenet hírüladása volt, amely döntésre késztette a hallgatóit.

János a keresztséget hirdette, amely a korabeli zsidóságban nem volt új dolog. A vízbe való alámerítésnek akkor csupán szimbolikus értelme volt, amely nem létre hozza, hanem jelképezi a befogadójának belső megújulását. Ma a keresztség szentsége létre hozza a belső megújulást. Ha nem kíséri az élet megváltoztatására irányuló szilárd elhatározás, a rítus önmagában haszontalan jel.

A pusztában kiáltó hang nem információkat közölt, hanem azt sürgette, hogy az ember változtassa Istennel és embertársaival való kapcsolatát. Ahol az önhittség, a gőg halmai, a ridegség és a közömbösség völgyei uralkodnak, oda Isten nem tud behatolni, mert keresztbe tett neki az emberi szabad akarat. Meg kellene fékezni az elszabadult vágyakat, kiiktatni az elbizakodottságot, a lelki és szellemi lustaságot, a fondorkodást, az álnokságot, a csalárdságot, meg sok minden mást.

Ettől kezdve már nem az számít, mit tett, esetleg amit listázva oda tehet az Isten elé. Hanem az, hogy miben változott meg. Más szóval, nem az az izgalmas, hogy a hívő ember elvégezte-e a karácsonyi gyónását, élvezője volt-e tovaillanó karácsonyesti hangulatnak, hanem hogy megváltozott-e? Jobb, békésebb, derűsebb, nyitottabb szívű lett-e az adventi előkészület szent idején?

Súlyos kihívás a karácsony! Ki tudja, sikerül-e válaszolni erre a kihívásra.

Ki vagyok én?… Bizony a Hang csupán.

A Hang csak, amely elszáll a pusztában
és sok, sok év jön, míg rátok talál!
Míg megértitek, mi a Hang, a hívás,
Míg rajtatok is betelik az írás
és egy akol és egy pásztor leszen.
Én hívogató hang vagyok csak itt.
A Hang, amely az Úr elébe visz.
A Kiáltónak szózata csupán…[10]

okéatya

---

[1] Petőfi Sándor A puszta télen

[2] A qumráni felfedezések vetettek fényt esszénus közösségekre a Holt-tenger közelében nem messze azoktól a helyektől, amelyeket a hagyomány a Keresztelő működési helyeiként tart számon. Vö. F. Gioia, La comunità di Qumrân, i.m. 23-38. o.

[3] Lásd Kiv 5,1; 13, 17-21

[4] V.ö.Iz 40,3

[5] V.ö. Lk 4,1

[6] Kiv 3

[7] 1Kir 19

[8] Gal 1,17

[9] A puszta misztikája a hegyéhez hasonlóan nemcsak az izraelitáknál található meg, hanem az ősi népek közös kultur kincse is.

[10] Versidézetek Rolla Margit Kiáltó szó a pusztában