NAGYCSÜTÖRTÖK 2014

Szombathely - Kálvária 2014. 04. 17.

A szent három nap. Így nevezi egyházunk, nagycsütörtököt, nagypénteket és a nagyszombatot. Mindhárom napon mély értelmű szertartásokkal éljük húsvét igazi tartalmát: Jézus Krisztus szenvedését, halálát és föltámadását, amely az emberileg érzékelhető események felidézésével bekapcsolódást enged Istennek csodálatos megváltói művébe. Isten misztériumának leszünk részesei, amelyben benne van Jézus halála és föltámadása, szenvedése és megdicsőülése.

Ma nagycsütörtökön a világegyház minden püspöki székesegyházában, minden plébánia templomában az esti szentmise keretében valamiképpen részesei leszünk az utolsó vacsorának és Urunk vérrel verítékezésének és elfogatásának.

Ez az a pillanat, amikor „Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához…”[1] Ám még van néhány fontos tennivalója. A Sátán is látta, hogy elérkezett a pillanat a döntő csatához, ezért, úgy gondolva, hogy van még egy esélye. Ezért „fölébresztette az áruló Júdásnak, Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el.”[2]

A nép vezetői sem tétlenkedtek „A főpapok és az írástudók keresték a módját, hogyan ölhetnék meg”,[3]

Jézus tudatában volt annak is, hogy a Sátán vereséget szenved ott, ahol a kölcsönös szeretet van. A lábmosás eseményével példát ad tanítványainak, hogy ők is hasonlóképpen cselekedjenek. A kölcsönös szeretet lesz az a védőpajzs, amelyet Isten von köréjük és mindazok közé, akik tanításukat elfogadják és a kölcsönös szeretetben élnek. A versengés, az egymás kritizálása, a kifogáskeresések helyett, figyeljenek egymásra és keressék az alkalmakat, hogyan is mutathatnák meg egymás iránti szeretetüket.

Jézus tudta, hogy amire tanította őket az már ott van az agyukban, de még nincs ott a szívükben. A leckét fel tudják mondani, ám a kritikus helyzetekben mégsem tudnak a legmegfelelőbben dönteni. A Kölcsönös szolgálatra tanító élményt és tapasztalatot adott nekik azzal, hogy ők az Úr és a Mester, megalázta magát, tette a rabszolga munkáját és megmosta a lábukat.

A búcsúbeszéde, amely ezután hangzott el, és az azt követő, az utókor által főpapi imának mondott párbeszéd az Atyával, Jézusnak szíve mélyéből fakadt fel, őszintén, tisztán, mélységesen mély Isten és emberszeretetből.

Ha megtehetik, és miért ne tehetnék meg, vegyék elő ezekben a napokban a szentírást, keressék meg János evangéliumának 13 – 17. fejezeteit és olvassák azt elmélyülten áhítattal. Szívják magukba a szavakat, Jézus végrendeletének Isten természetfeletti világában gyökerező gondolatait.

Mindez vacsora közben történt…

Ez a vacsora történelmet idéző vacsora volt. A választott nép történetének azt az eseményét idézte föl, amikor Isten csodálatos ereje kiszabadította őket a 400 éves egyiptomi rabszolgaságból. Ezt ünnepelték előírt módon családonként, elfogyasztva a rabszolgaságot idéző keserű salátát, a kovásztalan kenyeret, és a szabadulást jelentő öröm borát. Jézus számára ez volt az a vacsora, amelyről az mondta „vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek.”[4]

Majd vacsora közben a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: „Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak.[5] Mindezeknek a világ végéig történő megismétlését újra és újra apostolaira bízta „ti is ezt tegyétek az én emlékezetemre.”[6] Ennek a parancsnak teszünk eleget nap, mint nap a szentmise bemutatásával, amikor Jézus testévé és vérévé lényegül a pap szavára a kenyér és a bor.

Ezzel biztosította számunkra a mesterünk, hogy ne csupán a szavak, a tanítások, az események leírása maradjon meg számunkra, hanem ő maga is, mint jelenlévő szentség, a lélek tápláléka, személyes találkozás vele a végtelen és örök Istennel.

Emlékezzünk tovább…

A vacsora után énekelve kimentek az olajfák hegyére. „Ezután kiment, és szokása szerint elindult az Olajfák hegyére. A tanítványok is elkísérték.[7]

Az Olajfák ágán égi árnyak ülnek,

a madarak lombok közé menekültek,

csend honolt a földön, nyugalom az égen,

csak Isten Fiának szomorú szívében

volt a bánat ébren.[8]

Itt éli át a tökéletes magányt és elhagyatottságot. A másnap szörnyűségeitől való félelmében „halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. Verejtéke, mint megannyi vércsepp hullott a földre.[9] Ebben a nehéz órában tanítványai szemére álom nehezedett, bizonyára nem véletlenül. Ettől kezdve Jézus nem számíthat emberi segítségre, magára marad, egyedül kell megvívnia szörnyű harcát. Valahogy úgy, ahogyan Dsida Jenő erdélyi költő fogalmazott a Nagycsütörtök c. versében.

Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem. Szerettem volna

néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt....

Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,

Máté aludt, és mind aludtak....

Kövér csöppek indultak homlokomról,

és végigcsurogtak gyűrödt arcomon....

Mindenben hasonló lett hozzánk, olvassuk Szent Pálnak a zsidókhoz írt levelében. A földi életből való elmenetel magányában is. Tette ezt azért, hogy példát hagyjon nekünk, és minden nehéz emberi helyzetben, még buzgóbban imádkozzunk. Ezt az imát senki sem mondhatta el Jézus helyett. Helyettünk sem imádkozhat senki, amikor bármiféle, de leginkább a halálfélelem tölti a lelkünket. Értünk imádkozhatnak, ami rendjén való és jó, helyettünk nem.

Gyakorolni kellene ezt, hogy amikor majd elérkezik földi létünk utolsó pillanata, itt elkezdett, és odaát folytatott imával álljunk a mindenható és irgalmas Isten színe elé.

Majd elkövetkezett az a pillanat is, amikor durva kezek elszakították barátaitól, minden földi kötöttségtől. Ettől kezdve egyetlen kapaszkodója maradt, amely Jézusnak egész földi élete folyamán állandó kapaszkodó volt, a végtelen bizalma az Atyához.

Ma a liturgia ünneplésében elkezdődik valami, ami folytatódik holnap és holnapután. Az elitéltetés, a keresztre feszítés, az eltemettetés harmadnapon a feltámadás.

Lélekben lépjünk Mesterünk nyomába! Gyakoroljuk a fele való létet a szenvedésben, hogy vele maradhassunk Isten csodálatos világában is.

okéatya

---

[1] Jn 13,1

[2] Jn 13,2

[3] Lk 22,2

[4] Lk 22,15

[5] Lk 22,19-20

[6] Lk 22,19

[7] Lk 22,39

[8] Túrmezei Erzsébet

[9] Lk 22,44