„A pisztrángoktól ezt tanultam: sohasem úsznak ők az árral.”

2017 Advent 2. hete péntek

kezdte Mécs László Pisztrángok című versét.

Advent második hetének a végén azon tűnődtem, vajon sikerült-e bárkinek is, akik eljöttek a Kálvária templomba a hajnali misékre, vagy olvasták a reggeli gondolatokat, sikerült-e egy kicsit is rendbe tenni a kapcsolatát önmagával, vagy éppen azzal, akivel baja volt? Én minden esetre megpróbáltam két dologban. Az egyik a „jó szó”. Tudtam-e jó szót ajándékozni? Ezzel nem volt gond. A megbocsátás már nem olyan egyszerű. Van néhány olyan személy az életemben, akik sok fájdalmat okoztak nekem. Megbocsátottam nekik, de az emlékeket nem tudtam kirakni a lelkemből. Igaz, bosszút soha sem álltam, sőt mi több, nem is éreztettem velük a neheztelésemet, csak éppen nem szeretnék velük együtt dolgozni. Hát ezen még dolgoznom kell. Mert ha nem, bizony hajlamos leszek elhinni, hogy én jó vagyok, csak felejteni nem tudok.

Nehogy úgy járjak, mint az egyszeri ember az elefántokkal.

Egy férfi egyszer, éppen a cirkuszi elefántok mellett ment el. Nézte, nézte őket, aztán hirtelen, kissé megzavarodva állt meg, mert azt látta, hogy ezek a hatalmas teremtmények csak egy vékony kis lánccal voltak kikötve az egyik lábuknál fogva. Nem voltak rajtuk se vastag láncok, de nem is voltak elefánt-méretű ketrecbe zárva. Nyilvánvaló volt, hogy az elefántok bármikor odébbállhatnának, hiszen a vékony kis lánc nem akadály egy ekkora állatnak. Valamilyen oknál fogva azonban mégsem mentek arrébb.

Emberünk megkérdezte a közelben lévő gondozót, hogy miért állnak ott ezek az állatok, miért nem mennek el? Nos -mondta a gondozó, amikor még nagyon fiatalok és sokkal kisebbek voltak, ugyanilyen méretű kötelet hasznátlunk, hogy megkössük őket. Ez akkor még elég volt, hogy megállítsa őket. Ahogy felnőnek, már hozzászoktak ahhoz, hogy nem tudnak elmenni, ha a lábukon a kötél. Felnőttként is azt hiszik, hogy a kötél elég erős, hogy megállítsa őket így aztán meg sem próbálnak elmenni.

Ez elképesztő, gondolta a férfi. Ezek a hatalmas állatok bármikor szabadon tovább mehetnének, lerázva ezeket a visszatartó köteleket, de azt hiszik, hogy erre nem képesek, így aztán ott maradnak.

Ahogy az elefántok, mi magunk is úgy éljük le az életünket, hogy egy beidegződéshez ragaszkodunk, miszerint nem vagyunk képesek valamire, mert korábban volt rá példa, hogy nem sikerült megtenni, amit akartunk. Mármint az önmagunk formálását. Pedig ha valamikor, úgy advent idején itt lenne ennek is az ideje. A baj az, hogy annyira megszoktuk emberi gyengeségeinket, hogy már egészen a sajátunknak érezzük, mert egészen hozzánk nőttek.

A jó Isten látja a mindenféle oda nem illő „kinövéseinket”, és felajánlja az időket és lehetőségeket, hogy változzunk…

Remélem, hogy advent első két hetében sikerült kinek-kinek beépíteni a lelkébe legalább egy-két szempontot, amit itt hajnali miséken hallott, vagy a blogon olvasott. Ezt kinek-kinek saját magának kell eldöntenie.

Miért voltak mindezek fontosak? Egyszerűen azért, mert a természetfeletti feltételezi a természeteset. A nézeteltérések kezelését, a nehéz helyzetek megoldását, akár saját magunkkal szemben merül fel, akár embertársi kapcsolatunkban mindenkinek saját magának kell megoldania.Isten senki helyett sem fogja elvégezni azt az önnevelő munkát, amit bárki meg tud tenni, a teremtőtől kapott képességénél fogva. Ahogy a magyar közmondás tartja: segíts magadon, az Isten is megsegít. Aki nem dolgozza meg önmagát, hogy jó talaj legyen a természetfeletti kegyelem befogadására, ott az Isten is tehetetlen.

A valódi változás ismertetőjegye, hogy Te már máshogyan viselkedsz, bár a körülmények még mindig ugyanolyanok. Akkor változtál meg igazán, amikor már nem érdekelnek a körülményeid. Te egyszerűen eldöntötted, milyen akarsz lenni, kivé akarsz válni és hogyan akarsz érezni... Amikor ezt tényleg megteszed, akkor adsz csak lehetőséget a körülményeidnek, hogy visszaigazolják a benned végbemenő változást.

Tudják jól, akiknek házuk vagy lakásuk van, hogy azzal mindig van tennivaló. Hol ez romlik, el, hol az, hol vakolni, kell, hol festetni, hol ez lesz idejétmúlt, hol az. Így vagyunk mi test-lélek-érzelem emberek. Valamit mindig javítani kell rajtunk, hogy kedvesekké váljunk az Isten előtt, aki kezébe véve tovább formál minket.

Remélhetőleg nem csupán időben léptünk tovább a karácsonyhoz, hanem a saját magunkkal és embertársi kapcsolatunkban is közelebb kerültünk a betlehemi kisded lelkiségéhez. Erre majd ráépülhet egy igazibb Isten-kapcsolat.

Adja Isten, hogy így legyen.

okéatya

 

Mécs László - PISZTRÁNGOK PÉLDÁJA

A pisztrángoktól ezt tanultam:

sohasem úsznak ők az árral,

de mindig szembe, mindig hősként,

glédában és kicsit vadultan,

rugalmasan, ragyogva, frissen,

hol zuhatag fájdalma szisszen.

Őrült erőkkel szembeszállva,

föl a zokogó suhogókon,

szirtek között, vízesések

több méteres habzó haragján

föl, szárnyak nélkül, szinte szállva

szökdösnek, diadalt aratván.

A Forráshoz, hol még az Eszme

nincs elkeverve nyárspolgári

iszappal, hizlaló, tempótlan

nagy tunyasággal, hol kiveszne

hős ritmusuk! Ők az órmótlan,

titokzatos hegyekbe vágynak!

Amely pisztráng az árral úszik:

lehet boldog, hasa fehérjét

lehet, hogy parti nefelejcsek

kívánják, hogy csónakkal elérjék

s holdfény hullong rá, mint a tej-csepp,

de a Faj meghalt benne: hulla.

A hasukat boldogság-nappal

süttethetik a renegátok,

magyar júdások, árral-úszók:

a nevük hulla, létük átok!

Ó, pisztráng-lelkű Pajtás, előre

a Forrás-álmú hegytetőkre!