NAGYPÉNTEK 2013

NAGYPÉNTEK URUNK MEGVÁLTÓ KERESZTHALÁLÁNAK A NAPJA

2013. március 29.

Áll a Kereszt az ég alatt,

A föld felett.

Tajtékot ver lába körül

A gyűlölet.

Alul halálos gyűlölet,

Fölül halotti csend.

Föld kiveti, s be nem veszi

Az ég sem odafent.

Ember Fia, Ember Fia,

Egyedül vagy a puszta végtelenben!

- Én Istenem, én Istenem,

Miért hagytál el engem?[1]

Nagypéntek van. A Jézus korabeli naptárban a készület napja. A korai keleti egyházban „a szent és nagy készületi nap” nevet kapta. Ebből lett a szláv nyelvekben és a magyarban a Nagy péntek. A római katolikus egyházban a hivatalos neve „Az Úr szenvedésének és halálának péntekje”.

Egyedül lenni: emberek között

Elátkozott,

Egyedül lenni: az Isten előtt

Elkárhozott,

Egyedül lenni: önmagadnak is

Csak undora, -

Hát ezt is, ezt is megtapasztalod,

Ember Fia![2]

A 2000 évvel korábban történt esemény emberi szemmel nézve egy ártatlan ember kegyetlen kivégzése. A hit szemével nézve Isten végtelen szeretetének a jele. "Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért..."[3] Ezt Jézus az utolsó vacsorán mondta, amikor már csak nagyon rövid idő választotta el a vérrel verejtékezéstől, és mindattól, ami utána következett.

Jézus sorsa nem a hatalom minden ellenkezést felmorzsoló gépezetének következménye, hanem önként vállalt áldozat. Jézus kereszthalála, az újszövetség egyetlen és tökéletes áldozata.

Áldozat, áldozatbemutatás az istentisztelet legnagyobb cselekménye, mellyel egy áldozati tárgyat teljes egészében Istennek ad az ember. Azon a pénteken pedig nem „áldozati tárgy” volt a kereszt-oltáron, hanem az önmagát minden emberért feláldozó Jézus Krisztus. Ő volt egy személyben az áldozatot bemutató főpap és az áldozat is. A Jézus Krisztusnak, az emberiség megváltójának a kereszten beteljesedett önátadása, az Atya előtt az engesztelés és dicsőítés felülmúlhatatlan és kedves áldozata volt. [4]

Uram, csúfoltak,

Kínoztak Téged

Aki szerettél

Minden szenvedőt.

Szegekkel vert a

Világ keresztre,

Aki mindig csak

Vigasztaltad őt.[5]

Az ószövetségi jövendölésekben a Megváltó Jahve szolgája lesz, aki magára veszi népe szenvedését és fájdalmait, s engesztelésével hoz szabadulást „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés.”[6]

Újszövetségben a Megváltó Jézus Krisztus, aki az emberiséget kereszthalálával kiszabadította a bűn és a halál hatalmából.

A katolikus egyház tanításában a megváltás a bűnbe esett emberiség kiragadása a halálból és visszavitele az atyai házba Jézus Krisztus keresztáldozata árán. Célja a Sátán uralmának megtörése, következményeinek fölszámolása és Isten országának megvalósítása. E magasztos cél megvalósítására, bármiféle önmegváltással is, az ember képtelen.

Jézus szenvedését és halálát úgy ajánlja föl, mint engesztelő áldozatot a bűnökért, s ezzel mindnyájunk nevében lerója az elégtételt. Ezzel végbevitte a megváltás döntő tettét, de a gonoszság hatalmának és a halálnak a végleges legyőzését csak második eljövetele mutatja majd be.

A megváltás már érezteti hatását, de még a remény tárgya. Már birtokoljuk ajándékait: a megigazulást, a kegyelmet, a gyermekké fogadást, de ezek csak az örök életben válnak külsőleg is tapasztalhatóvá.

Akkor a feltámadt test már nem lesz kitéve szenvedésnek és halálnak, és bűn sem lesz többé. Az egész teremtés megszabadul a szolgaságtól, mert az ember nem használja föl többé bűnös célra, s így az is részesedik Isten gyermekeinek szabadságában és dicsőségében. [7]

A munka kész, a megváltásnak

csodája elvégeztetett...

A megváltó az átok fáján

nagy kínok közt kiszenvedett.

A nap letűnik fájdalmában,

a föld remeg és zeng az ég.

A bátor harcos félelmében

reszket, s a szeme fényben ég.[8]

A megváltás misztérium. Titok, melynek természetfölötti vonatkozásai is vannak, ezért megértése meghaladja a pusztán emberi képességeket. A görög miszterion szó elsősorban a száj bezárására, hallgatásra, a szem lehunyására vonatkozik. A misztérium ugyanis a külső szem számára láthatatlan, emberi szóval kifejezhetetlen dolgok szemlélése.[9]

A misztériumot megérteni nem lehet, de átélni igen. Valahogy úgy, ahogyan azt Szent Pál apostol megfogalmazta „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára”.[10] Krisztus szenvedésével egyesített és az Atyának így felajánlott fájdalomból élet fakad.

Nemeshegyi Péter atya mondta el egy alkalommal a következő történetet. Akkor ő Tokióban, a jezsuita egyetemen tanított. „Egy ötven egynéhány éves festőművészről lesz szó. A férfi az én katekizmusomra jött. Felesége már katolikus volt, de ő még nem. A keresztség után nagyon aktív tagja lett az egyházközösségnek. A karácsonyi betlehemet, a tokiói Szent Ignác templomot egy nagyszerű művészi alkotássá formálta át abban az esztendőben. Barátságos, jókedvű hívő lett belőle.

De egy szomorú napon baleset érte. Fönn volt egy állványon a stúdióban, és díszleteket festett. Társai nem vették őt észre, hogy még ott van a teremben. Lekapcsolták a villanynak a főkapcsolóját, és ott maradt a korom sötétben. Próbált lemászni, de rossz helyre lépett és lezuhant a magasból. Oly szerencsétlenül esett, hogy a nyakcsigolyáját súlyosan megsebesítette, úgy-hogy az egész teste megbénult. Ott feküdt a padlón a stúdióban, késő este történt ez a baleset és senki se volt már ott. Érezte, hogy egyre nehezebben megy a lélegzés. Úgy érezte, hogy itt a vég. Később bevallotta nekem: "Én akkor a rózsafűzért imádkoztam. Gondolom, ezért maradtam életben". Reggel megtalálták, mindjárt vitték a kórházba, de már nem lehetett rajta segíteni. Most otthon van a családjával, és semmi reménye sincs, hogy újra használhatja a kezét, lábát. Tud beszélni, nagyon jól gondolkodni, de az egész teste béna. A baleset után egy évvel elkezdett festeni a szájával. A felesége segítette őt, adta a szájába a különböző színű ecseteket. Csak kisebb képeket fest, de azok nagyon szépek. Ezek a képek sokkal-sokkal szebbek, mint azok, amelyeket akkor festett, amikor egészséges volt. Öröm, mosoly, kedvesség van ezeken a képeken. Festi az Úr Jézust, a Szűzanyát, kisgyermekeket, tájképeket. Barátai már több kiállítást is szerveztek az ő képeiből. De egy zokszó se hagyja el az ajkát balesete miatt. Nem hibáztatja Istent, hogy most keresztelkedett meg és ilyen ez az Isten. Ez lenne a természetes emberi reakció. De ő nem. Egyszer elmentem hozzá, és csak beszélt, beszélt és azt mondta: "Mennyire szeretnék elmenni arra a helyre, ahol az atya megkeresztelt! A Szentlélek ajándéka, hogy nem lázadunk Isten ellen, hanem elfogadjuk Isten kezéből a szenvedést is."[11]

Akkor tudod meg, hogy mi a Kereszt

És ki az Úr,

A nagy Kereszten, ha mellette függsz

Áldozatul.

Az áldozatban ott megoldatik

Minden titok:

Ott, akkor Isten, a nagy Hallgató

Felelni fog.

Ott, akkor: "Istenem, én Istenem!" -

Kiálthatom.

Ott, akkor, Benne még magamat is

Megválthatom.[12]

okéatya

---

[1] Sik Sándor A keresztút XI. stáció

[2] Sik Sándor A keresztút XI. stáció

[3] János 15,13

[4]V.ö. Magyar  Katolikus Lexikon keresztáldozat címszó   

[5] Dsida Jenő Nagypénteki ima

[6] Iz 53,3

[7]V.ö. Róm 8,21

[8] Dr. Haraszti Sándor Ez ember isten fia volt!

[9] V.ö. Magyar Katolikus Lexikon misztérium címszó

[10] Kol 1,24

[11] http://www.kpi.hu/irasok.html

[12] Sík Sándor: A keresztút XI. Stáció 

NAGYCSÜTÖRTÖK 2013

2013. március 28.

Tinédzserek a buszon -

biztostű a fülben, taréj a hajban,

kora reggel, színesben, kihívón,

áprilisi tíz fokban térdnadrágban.

Poénkodnak, hangosak,

mobilt nyomorgatnak, ám

egy hallgatag. - Mi van, öcsém? - verik hátba.

- Nagycsütörtök - válaszol amaz.

- És akkor mi van? - kérdik,

vállát megbunyózva.

- Nem tudjátok? Ma kajált utoljára...

Némaság áll be, elgondolkodnak.

Ritka pillanata ez hétköznap hajnalnak.

Megállónyi csend ül a sokaságban.

- Hát igen, szegény... - sután egy válasz

vet véget a zavart hallgatásnak.

Még egy megálló tétova némaság.

- Miértünk szenvedett, öcsém -

szól egy másik, s csendben leszállnak.[1]

Szent János evangélista könyvében olvassuk:

„A Húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához,”[2] De Jézus tudta jól azt is, hogy van még elintézendő ügye. Nem is kevés.

A távozás előtt meg kellett még ülni az ősi ünnepet, a pészahot. Aztán végrendelkezni is kellett. Gondolni kellett a jövőre is, mert itt akarta hagyni ajándékul önmagát a kenyérben és a borban. Ehhez pedig létre kellett hozni az újszövetség papságát, amely már nem családi alapon öröklődik, mint az ároni papság, hanem majd ő fogja oda szólítani azokat, akiket kiválaszt.

Az ősi ünnep, a pészah-t, a kovásztalan kenyerek ünnepe az Egyiptomból való szabadulás felidézése. Emlékezés Isten csodálatos szabadító tetteire. „Ez az éjszaka, amelyen az Úr virrasztott, hogy kihozza őket Egyiptom földjéről, legyen Izrael fiai számára is az Úr tiszteletére átvirrasztott éjszaka minden nemzedéken át.”

Ezt Jézusnak is meg kellett ülni, hiszen ő maga mondta „az írásból nem veszhet el egy i betű sem.”[3]

Pészah, a zsidó húsvét, a pászkaünnep, mintegy 1400 korábban az Egyiptomból történt kivonulásnak volt az ünnepe. A 450 éves rabszolgaság, a 40 éves vándorlás, az ígéret földjén hazára lelés annyira beleívódott nemzedékek zsigereibe, hogy életük természetes velejárója volt a visszaemlékezés. Pontosa úgy, ahogyan az ősi törvény előírta: „az első hónap tizennegyedik napján estefelé van az Úr húsvétja, a hónap tizenötödik napján pedig a kovásztalan kenyerek ünnepe az Úr tiszteletére.[4]

A múltból fakad a jelen, jelenből nő ki jövő…

Ezen a múltat idéző estén, ama emeleti teremben gyűltek össze Jézus és az apostolok, hogy felidézzék az őseik Isten - élményét, a Mindenható szabadító erejének megtapasztalását. Ez azon a vacsorán történt, aminek az utókor az utolsó vacsora nevet adta.

A harmadik pohár, megváltás pohara után történt a kenyér és a bor átváltoztatása. Ezzel megszületett az eucharisztia, Jézus Krisztus valóságos jelenléte a kenyér és bor színei alatt.

János a Mester nagy szívén pihen,

E tiszta szíven, e csöndes szíven

Pihen, de lelke a holnapra gondol

S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.

Az olajfák felől a fuvalom

Hűsen, szomorún a szobába téved,

Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,

Péter zokog és árvább, mint az árva,

Júdás se szól, csak apró szeme villan,

Remegve érzi: az ő órája itt van!

Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében

Mély tengerek derűs békéje él benn.

Az ajka asztali áldást rebeg

S megszegi az utolsó kenyeret![5]

Akkor és ott megszületett meg az eucharisztia, az oltáriszentség, a szentmise.

Ezen a vacsorán alapította meg Jézus az egyházi rendet, az újszövetség papságát az eucharisztia gondozására, az ige hirdetésére, Isten népe közösségbe gyűjtésére, amikor azt mondta „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.[6]

Jézus azt akarta, hogy legyenek, „akik arra vannak szentelve és rendelve, hogy fokozatuknak megfelelően Krisztusnak, a főnek személyében teljesítsék a tanítói, megszentelői és kormányzói föladatot, s így pásztor módjára gondoskodjanak Isten népéről”[7]

Ma, nagycsütörtökön délelőtt, a világ minden katolikus egyházmegyéjében a krizmaszentelési misében, a megyés püspök körül gyűlik össze az egyházmegye papsága és ünnepélyesen megújítja a papszentelésben tett ígéreteiket. Teszik ezt annak az üzenetnek a szellemében, amelyet Szent Pál kísérőjének és munkatársának, Timóteusnak, aki később Efezus püspöke lett, írta

„… éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán van benned. Hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.[8]

Nekünk papoknak mérhetetlenül fontos az egyházi rend szentségében kapott kegyelem felszítása újra és újra. Annál is inkább, mert különben maga alá temethet annak a környezetnek a kegyetlen valósága, amelyben élünk. Pedig nekünk, akik Jézus Urunk képviseletében tesszük a dolgunkat, a fénynek, a világosságnak kellene lennünk

Egy olyan világban kell (kellene?) fénynek lenni, amikor egyre inkább eluralkodik a nemzeti méretű depresszió, a széthúzás, a szándékos gyermektelenség, a függőségek, az elköteleződés hiánya a családi, vallási és civil életben, az elvándorlás, a hazaszeretet megfogyatkozása stb., mindaz, aminek napjainkban tanúi vagyunk.

Nekünk, papoknak világosan kell látnunk, hogy az Istenhit nélkül az egyén erkölcsi értékrendje labilissá válik, rövid távú érdekek mentén alakul, összeomlik, és végül maga alá temeti az embert. Ugyanakkor az istenhit az egyéni és társadalmi kérdéseket is súlyuk szerinti rendbe állítja be. A hit, mint a mágneses tér elrendezi az élet fontos kérdéseit a pozitív és negatív pólusok mentén. Ha a mágnest, az Istent kivonjuk, rend helyett káosz lesz a világban és az emberben.

Életfontosságú, hogy ezen a napon mi is felszítsuk magunkban a papszenteléskor kapott kegyelmet, és erős hittel higgyük:

Az Úr az én hű pásztorom

Szükségem nincs, övé vagyok

Füves mezőkön nyugtat engem

És csendes vizek felé terelget

Lelkemet megújítja,

Szívemet megvidámítja

A halál völgyében is

Velem van ő és átsegít

Ellenségem szeme előtt

Asztalhoz ültet bőkezűn

Olajjal árasztja el fejem

Csordultig tölti meg kelyhem

Életem minden napján

Jóságos kegyelme árad rám

Nála van a lakhelyem

Otthont készített a mennyben[9]

Nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat, húsvét, a feltámadás ünnepe a kegyelem napjai lelkipásztornak és világinak egyaránt. Engedjük, hogy megérintse lelkünket az Úr.O

okéatya

---

[1] Jószay Magdolna Nagycsütörtök reggele

[2] Jn 13,1

[3] Mt 5,18

[4] Lev 23,5-6

[5] Juhász Gyula Az utolsó vacsora

[6] 1 Kor 11,24

[7] Magyar Katolikus Lexikon egyházi rend címszó alatt

[8] 2Tim 1,6-7

[9] http://www.keresztenydalok.hu/enekek/megtekintes/3519

2013 C ÉV VIRÁGVASÁRNAPJA

Szent Lukács virágvasárnapi ajándékai

Minden esztendőben, virágvasárnap Jézus szenvedésének a történetét, a passiót, a három szinoptikus[1] evangélium valamelyikéből olvassuk. Az idén Szent Lukács evangélista passiójának a felolvasására sor. Tekintve, hogy a teljes Lukács passió elemzése messze meghaladná a mai szentbeszéd idő keretét, a leírásából néhány részt kiemelek, amelyek csak Lukácsnál fordulnak elő. Jóllehet a passiót, mind a négy evangélista hasonló módón írja le, mégis vannak sajátosságok, amelyeket egyik vagy a másik őrzött meg az utókor számára annak függvényében, hogy ki hova teszi a hangsúlyokat, ill. melyik az rész, amely a leíró, vagy éppen az olvasó célközönség számára valamiért fontos.  

Mind a négy evangélista leírta, hogy az utolsó vacsorán, mielőtt elindultak volna az Olajfák hegyére, Jézus megjövendöli Péter háromszori tagadását. Ám Lukács, és csak ő, hozzátesz ehhez egy nagyon fontos mondatot, amikor Jézus Péterhez fordulva ezt mondta: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. A folytatás is csak Lukácsnál olvasható „de imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet."[2]

Ez rendkívüli figyelmesség Jézustól. Mintegy előre gondoskodik arról, hogy Péter majd a tagadás utáni kétségbeesés gyötrelmeiben talpra tudjon állni. Ne omoljon össze idegileg tettének súlya miatt, hanem képes legyen keserves sírásával megkönnyebbülni és bűnbánatot tartani. Amit ekkor Jézus tett Péterért, talán a mai vasárnap első olvasmányának első mondata teljesül. A Szenvedő Szolgáról szóló jövendölésben ui. ezt írta Izaiás „Isten, az Úr megadta a nyelvet… hogy megfelelhessek a fáradtaknak, maga adja ajkamra a szót”.[3] Erre Szent Pál is utal a rómaiakhoz írt levelében „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk.[4]

Jézus ebben is minta lehet számunkra. Fontos imádkozni másokért (szülő a gyermekéért, hívő a plébánosáért, lelkipásztor a püspökéért stb.) már csak azért is, hogy amikor valaki kritikus helyzetbe kerül, legyen lelki ereje jól dönteni, vagy ha rosszul döntött képes legyen felismerni tettének súlyát és a bánattal újra kezdeni.

Ugyancsak Lukácsnál olvasható, hogy főpap udvarában, Péter háromszori tagadása után „Az Úr megfordult, és rátekintett Péterre”.[5]

Lukácsnak köszönhetjük azt is, hogy leírta Jézus kihallgatását Heródes Antipásznál. Ki ez a Heródes, és hogyan került oda Jézus?

Mint ismeretes Jézus születésének idején Nagy Heródes, természetesen Róma engedélyével és felügyeletével uralkodott Palesztina egész területén. Miután (Kr. u. 4-ban) meghalt, a Róma az ő fennhatósága alatt lévő területet több közigazgatási egységre osztotta. Jézus halála idején Júdeát Jeruzsálemmel együtt római helytartó felügyelte, Galileának pedig, szintén Róma akaratából Nagy Heródes fia, Heródes Antipász lett a fejedelme.

„Ennek hallatára Pilátus megkérdezte, hogy Galileába való-e. Amikor megtudta, hogy Heródes uralma alá tartozik, elküldte Heródeshez, aki azokban a napokban épp Jeruzsálemben tartózkodott. Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült. Régóta szerette volna látni, mert sokat hallott felőle, s remélte, hogy valami csodát tesz a jelenlétében. Sokat faggatta, de nem méltatta feleletre. A főpapok és az írástudók is elmentek, és hevesen vádolták. Heródes udvarával együtt gúnyt űzött

belőle, csúfságból fehér ruhába öltöztette, aztán visszaküldte Pilátushoz. Ezen a napon Heródes és Pilátus jó barátok lettek, bár azelőtt haragban voltak”.[6]

Jézus nem volt jó véleménnyel Heródesről. Egy alkalommal ui. felkereste néhány farizeus, akik kérték „Menj el innen, ne maradj itt tovább! Heródes meg akar ölni." Ő ezt válaszolta nekik: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának:[7]

Nem véletlen, hogy Jézus Heródest rókának nevezi. A róka tisztátalan állat volt. Az alattomosság, sunyiság, gyávaság, és a ravaszság szimbóluma. Jézus nem félt Heródestől, mert tudja, hogy teljesen az Istentől függ. Heródes minden hatalmával együtt olyan, mint egy éhező, és félelmek miatt lopakodó róka. Úgy tűnik, hogy a róka típusú lelkekkel Jézus sem tud mit kezdeni.

Lukács őrizte meg számunkra Jézus fohászát kivégzőiért.

A Sanhedrin[8] Isten nevében meghozta a Jézus halálos ítéletét, aminek a jóváhagyását kierőszakolták Pilátusnél. Az ítéletvégrehajtók elkezdték kegyetlen munkájukat, Jézus pedig kivégzőiért esdi le az atya irgalmát „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.”[9] Ez a fohász is Szent Lukács ajándéka.

Amit Jézus a hegyi beszédben mondott „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!”[10] ő maga halálos komolyan gondolta. Íme, még egy bizonyíték, hogy amit tanított, azt ő életében meg is valósította. Azért volt hiteles, mert a szó és a tett teljesen egy volt nála. Amit tanított, azt élte, s amit élt, azt tanította.

Lukács ajándéka az is, hogy megőrizte számunkra, a főtanács egyes tagjainak, a kivégző katonáknak és az egyik felfeszített latornak gúnyszavait. Ezek mind úgy kezdődnek „ha…” „A nép bámészkodott, a főtanács tagjai gúnyolódtak: „Másokat megmentett - mondták -, most mentse meg magát, ha ő a Messiás, az Isten választottja." Gúnyt űztek belőle a katonák is, odamentek és ecettel kínálták: "Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magad!” - mondták. Feje fölé görög, latin és héber nyelvű feliratot tettek: „Ez a zsidók királya." Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: „Ha te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magad és minket is.

Mi lehet a „ha” alárendelő kötőszóval kezdődő mondatok mögött? Provokáció? Bizonyosság vágya? Vagy egyszerűen gúny. Ha te Messiás, zsidók királya, Krisztus vagy, aminek mondtad magad, és aminek tart a nép, most bizonyítsd be, de úgysem tudod, hát megérdemled a sorsodat. Csaló vagy, népámító! Hallj meg a kereszten.

Csak Lukács evangélista őrizte meg a jobb lator szavait, „Jézus, emlékezzél meg rólam, országodban" Őszinte alázat és bűnbánat szavaival könyörgött Jézushoz, járjon közben érte az Atyánál. A jutalom nem mindennapi. Jézussal együtt lehet odaát, az Atya országában: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a mennyben.""[11]

Ismét kiviláglik, hogy Jézus emberi életének minden pillanata másokért hozott áldozat. A haláltusa rettenetes fájdalmai fölé emelkedve képes odafigyelni a mellette szenvedőre és lelket menteni.

Jézus meghalt, levették a keresztről és eltemették. A szenvedés eseményeinek a leírását a szombatra történő utalással fejezi be: „… már égtek a szombati fények.[12] Lukács pontosan tudta, hogy a szombat az eljövendő világ előképe volt, amikor az ember majd szinte „fürdik” a kegyelemben. A szombat a zsidók számára azt a napot idézte, amikor Istent megpihent a teremtés nagy műve után. „A hetedik napon megpihent munkája után, amit végzett. Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot, mert azon megpihent egész teremtő munkája után”. [13]

A szombatra utal az is, amit Lukács Galileától kísérő asszonyokkal kapcsolatban megjegyez. „A Galileából érkezett asszonyok is elmentek és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték.[14]

Ezeknek a szörnyű óráknak a leírása a fényre és a békére való utalással fejeződik be. A kilátástalanság és a minden összeomlott alagútjának a végén felvillantja a fényt.

Szombaton, hűségben az Istennel kötött szövetséghez, a zsinagógában összegyűlteknek olvastak fel az írásokból, és eltűnődtek annak üzenetein, keresve és értelmezve a megígért jövő kibontakozásainak jeleit. Úgy tűnik, hogy Lukács számára már világos volt, hogy Jézus szenvedése és halála által megkezdődött egy emberiség kibontakozása, a kegyelem országának a születése.

Ettől kezdve minden, Jézus kereszthalálát idéző feszület a követendő utat mutatja, a szeretetnek és a megbocsátásnak az útját. A fénynek az útját. Az Atya házába vezető utat.

okéatya

---

[1]szinoptikusok: Máté, Márk és Lukács evangélista összefoglaló neve, mert hasonlóságaik miatt az ő evangéliumaikból készítettek szinopszisokat. A szinopszis (gör. szünopszisz, 'együtt látás'): irodalmi alkotások összehasonlításánál használt másolási vagy nyomdatechnikai módszer.

[2] Lk 22, 31-32

[3] Iz 50,4

[4] Rom 8,26

[5] Lk 22,61

[6] Lk 23, 6-12

[7] Lk 13,31

[8] főtanács, nagytanács, vének tanácsa (arám szanhedrin, gör. szünedrion): a babiloni fogság utáni zsidóság legfőbb törvényhozó testülete, a Jézust halálra ítélő bíróság. (Foorrás Magyar Katolikus Lexikon

[9] Lk 23,34

[10] Mt 5,43-44

[11] Lk 23,35-43

[12] Lk 23,54

[13]Ter 2, 2-3

[14] Lk 23,55-56