A ÉV PÜNKÖSD 2017
Szombathely-Kálvária 2017. június 3-4.
„A Lelket várom, a Nagyszerűt,
Mi Szépségekben szíven üt.
A Lelket, ki az Atyától lett
S a vizek felett lebegett.”[1]
Ha
valaki nagyon messziről indítja a mondókáját, azt szoktuk mondani, hogy Ádámnál
és Évánál kezdi. Ma pünkösd ünnepén én még távolabbról indítok, a világ
teremtésétől, sőt még annál is korábbról. Jelesül, hogyan születhetett meg
Istenben a világ teremtésének terve.
Isten
olyasformán teremtette a látható és láthatatlan világot, mint ahogyan mi nehezen
tudjuk magunkban tartani a titkot. A rózsa érték: hirdeti is titkát az
illatával és színpompás virágaival. A nap jó, titkát a fény és hő mondja ki. Az
ember jó, kifejezi jósága titkát gondolatával, szavával, cselekedetével. Isten
pedig a végtelen szeretet. Miért ne törhetne ki ez a szeretet s létesíthetni
eddig még nem létező új világot? Isten sem „türtőztethette”
magát, szeretetének a nagy titkát mintegy megvallotta a teremtésben.
„A föld puszta volt és üres Isten Lelke
lebegett a mélységek felett”[2]
olvassuk a Teremtés Könyvében. A mélységek, más szóval az őskáosz felett.
Őskáosz a még rendezetlen, de éppen kialakuló, formálódó. A Khaosz a görög
mitológiában a dolgok létrejöttét megelőző űr, a teremtés kezdeti állapota.
Sokszor
végig hallgattam már különböző tudósok előadásait az univerzum kialakulásáról. Jelesül
az érdekelt, hogy a tudományos elméletek szerint, mi történhetett az ősrobbanás
után az első ezred, tizezred, vagy éppen százezred másodpercben, ami számunkra
fölfoghatatlanul parányi időmennyiség. Ami történt, azért történhetett meg,
erre már nem a tudomány, hanem maga az Írás, a nagybetűs, adta meg a rejtélyes
választ „Isten Lelke lebegett az őskáosz
felett.” A belőle kiáradó rendező erő irányította célja felé ezt a
rendkívül bonyolult eseményt, aminek következtében létre jött a folytonosan
táguló világegyetem, a maga emberileg egyelőre még fel nem fogható méreteivel
és törvényeivel.
Isten
nem „türtőztette” magát, amikor
szeretete nagy titkát kivallotta a teremtésben.
„A Lelket várom, az Ihletőt,
Ki megvigasztal szenvedőt,
Ki megihleti az alkotót,
Akartat velünk minden jót!
Ő áll mögötted, ha verset írsz,
Ha víg vagy, és ha sírva sírsz.”[3]
De nem
tűrtőztette magát az Isten Lelke akkor sem, amikor ezredéven át szólt a
próféták szavával, hogy törvényt, rendet és jövőt adjon az embernek. Ő volt az,
aki „mintegy galamb” ölelte körül,
vette hatalmába a jánosi keresztségben részesülő Jézust. Ő volt az, akiről
Jézus beszélt a titokzatos éjszakai beszélgetésben a zsidó főemberrel,
Nikodémussal „a szél ott fúj, ahol akar.
Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a
Lélektől született.”[4]
Ő az Ígéret, aki elvezeti az apostolokat a teljes igazságra.[5]
Ő az, aki, amikor majd annak itt lesz az ideje, az apostolok eszébe juttatja
Jézus tanítását, sőt mi több azt is, hogy adott helyzetben mit kell tenniük.
Ez a
Lélek az óta is rejtetten dolgozik Isten egyházában, a pápákban, a püspökökben,
a papokban, a hívekben, benned és bennem. A zsinatokban, a döntésekben, a
vértanúkban és hitvallókban, az erőszakot szenvedőkben és a megalázottakban.
Sohasem erőszakkal, nem kényszerrel, hanem mindig szelíd indítással, hiszen
szabadnak teremtette Isten az embert, s ezt neki is tisztelni kell. Nem dönt
senki helyett, mert, ha ő döntene, akkor az ember nem lenne felelős a
tetteiért, sem jutalom, sem büntetés nem lehetne az osztályrésze.
A Lelket várom, dús égi Szél,
Ott fú, hol akar és beszél.
Mond kimondhatatlan szavakat
És kormányoz világokat.
…
…
Mint irgalmas szellő lengedez,
Békéjével simít, legyez.[6]
A Lélek
az Isten titokzatos ereje. Teste nincs, arca nincs, mégis személy, mint az Atya
és a Fiú. Teológusok hada törte a fejét évszázadokon keresztül, hogy mégis
valahogy szavakba öntsék a szavakba önthetetlent, ki is pünkösd lelke? Ki is az
a „zúgó szél, égi vihar”? Akihez így sóhajt a költő
„Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet![7]”
Lélekemelő,
békét, nyugalmat árasztó, csakhogy…a hírekben meg ezt olvasom.
"Nem orrhosszal vezet, hanem messze „veri a
mezőnyt” a kereszténység az üldözött vallások sorában. A nyugati világban
biztosított ugyan a több-kevesebb vallásszabadság, ám a keresztények alig
negyede él fejlett demokráciában. A totalitárius rezsimek és a szélsőséges
vallási ideológiák képviselői eközben tűzzel-vassal irtják a Biblia tanításait,
és üldözik azok követőit."[8]
Olvastam a hírekben.
És egy
másik hír.
„A 92 milliós lélekszámú egyiptomi lakosság
10 százalékát kitevő koptok a közelmúltban több véres merénylet célpontjai
voltak. December óta mintegy hetvenöt kopt halt meg pokolgépes merényletekben
Kairóban, Alexandriában és Tantában. Legutóbb a virágvasárnapi misén robbant pokolgép
április 9-én a tantai Szent György és az alexandriai Szent Márk kopt
székesegyháznál. A két támadásban legalább 43 ember meghalt, és a sebesültek
száma a százat is meghaladta. Mindhárom merénylet elkövetését az Iszlám Állam
terrorszervezet egyiptomi csoportja vállalta magára.”
Úgy
látszik, hogy elszabadult a pokol, elszabadultak az ellenerők, amelyek el
akarják pusztítani mindazt, amihez a biblia, a kinyilatkoztatás Istenének köze
van. Mindez nem közel két évezreddel ezelőtt, Kr.u. 64-ben, amikor az eszement
Néró a keresztények ezreit terelte vadálatok elé, feszítette keresztre Rómában.
Jóllehet Nagy Konstantin császár 313-ban szabad vallásgyakorlatot biztosított a
keresztényeknek a római birodalomban, de az óta már a római birodalom is
összeomlott. Országok és birodalmak születtek és tűntek el a történelem
süllyesztőben. Emberek millió haltak, vesztek és pusztultak el értelmetlen
öldöklésben a hitükért, vagy ha másért nem azért, mert ott születtek, ahol.
Hol van
itt az Isten Lelke? Miért nem újítja meg a föld színét? Hiszen annyiszor, de
annyiszor fohászkodtunk „küld el
Szentlelkedet, és megújítod a föld színét.” Csakhogy más az Isten logikája,
mint az emberé.
Amíg mi
emberek a percekkel mérjük az időt, Isten a maga végtelenében együtt lát
mindent, a múltalt, a jelent és a jövőt. Ott pedig mindennek megvan a maga
helye, értelme és értéke. Meg különben is, Jézus nem rejtette véka alá azt a
lehetőséget sem, hogy „ha engem üldöztek,
titeket is üldözni fognak.”[9]
A Lelket várom, Vigasztalót,
Hogy szóljon és mondja azt a Szót,
Mi tisztán a Lélekből való,
S egyedül örökkévaló!
Amely minden szóba beleszól,
Mert
erre az igaz és kristálytiszta szóra, ha valaha, úgy most igen nagy szüksége
van a világnak.
okéatya
Puszta
Sándor:
A
szentlélek himnusza
A
Lelket várom, a Nagyszerűt,
Mi
Szépségekben szíven üt.
A
Lelket, ki az Atyától lett
S a
vizek felett lebegett.
A
Lelket, akiben élet forr,
És
rózsáival teleszór…
A Lelket,
mely gyújt, csodát mível,
És
betölt kegyelmeivel.
Mi
föntről, egekből árad át,
Az örök
élet áramát.
Mi
telít, ürít, és újra tölt
És
újjászületik a Föld!
A
Lelket várom, az Ihletőt,
Ki
megvigasztal szenvedőt,
Ki
megihleti az alkotót,
Akartat
velünk minden jót!
Ő áll
mögötted, ha verset írsz,
Ha víg
vagy és ha sírva sírsz.
És
rádcsorog, mint hű, szende fény,
Mint
piros szárnyú költemény.
A
Lélekre várok, lesem én,
Mely
örök ifjú, sose vén.
Ifjabb,
akár e zengő tavasz
És
szirmaival behavaz.
A
Lelket várom, dús égi Szél,
Ott fú,
hol akar és beszél.
Mond
kimondhatatlan szavakat
És
kormányoz világokat.
Mint
Isten zord villáma repül,
Pápák
szavára települ.
Zúgó
Vihar, mi úgy rohan át,
Hogy
elgörbülnek a koronák.
Mint
irgalmas szellő lengedez,
Békéjével
simít, legyez.
Megkérem,
mondjon majd értem szót,
Védje
az egyedülvalót.
Velem,
veled, és vele legyen,
Hogy
minden ember szent legyen!
Legyen,
aki víg s ki bús, az is,
S
legyenek mind a holtak is…
A
Lelket várom, Vigasztalót,
Hogy
szóljon és mondja azt a Szót,
Mi
tisztán a Lélekből való,
S
egyedül örökkévaló!
Amely
minden szóba beleszól,
Melyre
a cédrus meghajol,
Amely
száll a Libanon felett,
És
Kérdés is, meg Felelet!
Amely
zengve zúg és zúgva zeng,
Magasságban
s a mélyben lent!
Ki az
Infernókban s Poklokon,
Az
egyedüli Hatalom!
És ki
egyedüli Úr csupán,
Pecsét,
az Isten trónusán!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése